Nagyon népszerű manapság az a nézet, miszerint a boldogtalan párkapcsolatban élő fél maga tehet róla, hogy olyan társat “vonzott be”, aki “nyilvánvalóan” csakis azt tükrözi számára vissza, ami valójában a saját problémája.
Tényleg ennyire egyszerű lenne a kapcsolatok dinamikája? Nem hiszem. Van benne igazság, hogy általában egy párkapcsolat nem véletlenül jön létre két ember között és valamilyen módon ténylegesen “együtt rezegnek” s jó esetben tanulhatnak egymástól, tehát tükröt tartanak egymás számára. Ám nem olyan fekete-fehéren működik ez a képlet, ahogyan gyakran közszájon forog: “Ha a párod beteg, akkor nézz magadba, mert bizonyára te is az vagy.” Addig stimmel az elmélet, hogy ha egy adott élethelyzetbe belekerültem, akkor biztosan van vele dolgom és lehet benne felelősségem. Az viszont nem feltétlenül egyértelmű első ránézésre, hogy mi a személyes teendőm, életleckém, amire az aktuális szituáció fel akarja hívni a figyelmem.
Sokszor olyan emberek választják egymást tudattalan hajtóerőiknek köszönhetően (a problémákkal terhelt kapcsolatokban), akik valamely egymást kiegészítő működésmódokat visznek. Például az egyik túl aktív, a másik túl passzív, vagy az egyik túl spontán, a másik mindent megtervez stb. Ilyen esetekben vélhetően mindkét félnek előnyére válik, ha toleráns tud maradni és elsajátít valamit a társa által megtestesített végletből s végül, ha úgy döntenek, hogy akarják ezt a tanulási folyamatot, mindketten találkozhatnak középen. Vannak olyan esetek is azonban, amikor kifejezetten nehéz viselkedési módokat, vagy sérüléseket cipelnek a pár tagjai és ezek is sokszor kiegészítő jelleggel bírnak. Az egyik agresszív, a másik áldozat; az egyik társfüggő, a másik pedig alkoholista stb. Ha úgy vesszük, persze mindenképpen dolga van mindkét személynek az adott problémakörrel, de más-más oldalról.
Tehát ha a párom erőszakosan bánik velem, az nem mindig azt jelenti, hogy biztosan valahol tudat alatt én is erőszakos vagyok. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy az agresszió terén feladatom van. Utána kell járnom, hogy miként viszonyulok én a saját agressziómhoz és a külvilágéhoz? Hogyan kerülhettem áldozat szerepbe? Honnan jön ez a minta és hová vezet, ha nem változtatok rajta? Ehhez hasonló kérdések mentén haladhatok befelé, míg egyre kiegyensúlyozottabb kapcsolatba nem kerülök a saját agressziómmal (túlélési ösztönömmel / érdekérvényesítő képességemmel).
Ezen felül idecsatlakozik az a mélyebb téma is, hogy az őseinktől öröklünk bizonyos érzelmi mintákat, generációkon át vándorló traumákat, programokat és nem feltétlenül derül ki számunkra azonnal, hogy miért találunk újra és újra olyan társat, akiben csalódunk, vagy aki nem becsül minket. Pedig a címben szereplő egyszerű recept alapján feltehetnénk önmagunknak a kérdést, hogy itt az őszinteséggel, az önbecsülésünkkel van dolgunk bizonyára, illetve lehetséges, hogy tudat alatt mi magunk csapjuk be önmagunkat stb.? Hát bizonyos szinten van ezekben a felvetésekben is igazság, de a hosszú távú megoldáshoz gyakran nem elegendő személyes szinten vizsgálódni.
Előfordulhat ugyanis, hogy nemcsak a saját “terheink, bűneink” következménye az, ami történik velünk, hanem a családrendszerünk egészével, múltjával van összefüggésben. (A világnézeti alapú karmikus szálak területéről most nem is beszélek.) Több generáción átadódó pszichológiai lenyomatok, emléksúlyok energiáját hordozhatjuk anélkül, hogy tisztában lennénk a háttérben ható erőkkel. (Ezekkel foglalkoznak a család- és rendszerállítás hiteles képviselői.) Mindezen régről gyökerező minták is megtisztíthatók természetesen szilárd elköteleződéssel, lelkes kitartással, azonban arra kívánom felhívni a figyelmet csupán, hogy ne keseredjen el senki, ha a párkapcsolati tükrének legtriviálisabb magyarázata nem hozza meg az azonnali megváltást. Forduljunk magunk felé türelemmel és elfogadással! Bízzunk abban, hogy előbb-utóbb meg fogjuk találni az esetlegesen problémás választásaink, élethelyzeteink mögött húzódó tényleges forgatókönyvet. Ekkor pedig már nem lesz más teendőnk, minthogy fokozatosan begyógyítsuk a sebeinket, szeretettel belesimuljunk családunk történetébe, fejet hajtva az ősök áldozata, élete előtt, majd új utak, új minták kipróbálásával kísérletezzünk!