Idézet Az önismeret alternatív lehetőségei: Miként hasznosítható az asztrológia, a családállítás, az NLPt és a haptonómia eszköztára korunk párkapcsolati tendenciáit tekintve? című szakdolgozatomból:
Családállítás
“A családállítás, mint alternatív önismereti lehetőség, illetve terápiás eszköz meglehetősen új perspektívát jelent a 90-es évek óta a lélekgyógyításában, ugyanakkor egyedi megközelítése okán számos kihívást, vagy dilemmát is előidéz a standard pszichoterápiás metódusokkal összehasonlítva. Az egyik fő kérdést az veti fel, hogy miként történik a családrendszerben változás egy állítás hatására, tehát milyen formában ragadható meg a módszer működési elve? Tulajdonképpen a jelenlegi kutatások alapján csak az ismeretes, hogy akár terápiarezisztens esetekben is létrejöhet maradandó javulás a kliens életében1, amennyiben egy családállítás közben sikeresen feltárul a tünet, vagy az életminta mögött rejlő „kód.” Ezen helyzetekben valószínűsíthető, hogy olyan összefüggés áll a tünethordozó személy problémájának hátterében, ami nem magyarázható saját sorsának, egyéni múltjának analízisével, hanem inkább az ún. „családi lélekben” található rejtett információk mentén2. Rupert Sheldrake, angol biológus és filozófus morfogenetikus mezőnek nevezi az „összetartozó élőlények között lévő láthatatlan hálót.”3 Úgy tűnik, hogy a német Bert Hellinger nevéhez kötődő „szisztemikus-fenomenologikus rendszerterápia,”4 avagy a családállítás ugyanezzel a jelenséggel dolgozik. A Hellinger által megfigyelt törvényszerűségekről számos hazai és külföldi írás jelent meg, így itt csak felsorolásszerűen említek néhány, a tudomány számára ma még nehezen körülhatárolható szabályt. A „rend” alappillérei tehát „az odatartozás joga,” „a hely törvénye,” „a rendszer-lelkiismeret,” illetőleg „az adok-kapok egyensúlya”5. Újdonság, hogy ebben a rendszerben azok is családtagnak számítanak, akik nem vérrokonok, ám valamilyen módon részévé váltak a „mezőnek.” 6
Elgondolkodtató és tényszerű jellemzője a módszernek, hogy a családállításon megjelenő páciens csak néhány mondatban mesél problémájáról s ennek ellenére percek múltán szignifikáns modellként emelkedik a „színpadon” a téma hátterében húzódó komplikált összefüggés-hálózat. Dr. Daubner Béla pszichiáter-pszichológus előadásai szerint vitatott kérdés, hogy az ilyen eszközökkel nyerhető rálátás önmagában gyógyító hatással bír-e, avagy csupán abban az esetben lehet sikeres a családállítás, ha egy hosszabbtávú elköteleződést igénylő egyéni, illetve csoportos terápiás elmélyülés részeként alkalmazzák a szakemberek. Az utóbbi helyzetben természetesen könnyebb a kliens számára beépíteni a megszerzett információkat a személyes fejlődés, illetve megértés kulcsfontosságú momentumaiba, mintha spontán „megvilágosodás” történne és hirtelen minden hiányzó láncszem csodával határos módon a helyére kerülne. Ugyanakkor vélhetően a legtöbb érdekelt akkor dönt úgy, hogy részt vesz egy családállításon, amikor a belső folyamatai arra érettek s így a kapott eredmény gyakran beilleszthető, integrálható.
Érdemes megemlíteni, hogy létezik a módszernek egyéni ülések során felhasználható formája is, tehát nem kizárólag „közösségi rendezvényként” érhető el. Napjainkban nem is a közeg állít akadályt a családállítás jó híre elé, hanem annak futótűzként terjedő, felhígult jellege. Sajnos a családállítás az ezoterikus túlkapások áldozatává vált bizonyos értelemben, mert a „rendszerfelállítók” képzése kevéssé kontrollált keretek között is megvalósul. Természetesen kivételt képeznek az „önjelölt lélekmentők” táborán belül azon vezetők, akik szakmailag megalapozott szervezet nyomán jutnak oklevélhez, de nem kevés veszélyt rejt a kevéssé hiteles, vagy felelősségteljes segítők által előidézett „tömegpszichózis.”
Az eredeti hellingeri szabályokhoz képest eltérések mutatkoznak a gyakorlatban számos állítás vezetőnél, ám a legérdekesebb, hogy látszólag transzcendens értelemben ugyancsak tágíthatóak a rend törvényei. Dr. Daubner Béla például praxisában túllép a keresztény szemléleten és kísérletképpen összeolvasztja az ősi, keleti filozófiákból származó védikus tanok elméletét a huszonegyedik századi nyugati civilizáció mentálhigiénés szükségleteivel.”
Családállítás és párkapcsolat, különös tekintettel az elveszített iker szindrómára
“A családállítás párkapcsolati krízisek kapcsán bekövetkező elbizonytalanodás esetén is bepillantást engedhet a felek közti dinamika mélységeibe. Egyfajta külső, rendszer szintű nézőpontot kínál, amikor a pár szemét elhomályosítják a bonyolult szubjektív történések. Természetesen nem szükséges minden válság idején családállítást igénybe venni, azonban léteznek olyan speciális szituációk, amikor a hagyományos megoldások kevésnek bizonyulhatnak. A fent bevezetett „rend alaptörvényei” mentén haladva néhány olyan párkapcsolati mintázatról teszek említést, amelyek vélhetően túlmutatnak a hagyományos megközelítés síkján.
A családállítás elvei szerint fontos, hogy például a párunknak volt-e előző lényeges kapcsolata s az illető megkapta-e a neki járó tiszteletet, amiért ő átengedte a helyét a következőnek.1 Emellett gazdag felismeréseket nyújthat a módszer, amikor két családrendszer sérülései úgy kapcsolódnak össze, hogy a pár tagjai pótolnak egymás irányába valamiféle gyermekkori hiányt. Kiderül, hogy a férfi-nő viszonyt érintő feszültségek abból fakadnak, hogy öntudatlanul is szülői, gyermeki, vagy testvéri minőségben „szerepelnek” a kötelékben.2 Idetartozik az elveszített iker szindróma kérdése, amely egyre szélesebb körben szerez létjogosultságot, hiszen a másként nem magyarázható depresszív hajlamok és a párkapcsolati elakadások hátterében a családállításnak köszönhetően radikális szemléletváltást jelent e prenatális emlékezetre épülő, tömegeket érintő tézis.
A téma biológiai alapjai a következők: Dr. Nemes Jánostól idézve „Nem újdonság maga a tény, hogy számos spontán fogant terhesség ikerterhességnek indul, ám az egyik embrió a kihordás korai stádiumában, gyakran tünetek nélkül, észrevétlenül elhal.” 3 Dr. Czeizel Endre ekképp nyilatkozik a jelenségről: „Ikerterhesség esetén – a fogantatás után kb. három héttel – általában több (4-5) magzatképződmény fejlődik a méhben, amelyek később maguktól felszívódnak. Ez a legtöbb terhesség esetében fennáll, és annak ellenére, hogy csak egy magzatot hord ki az anya, a terhesség legkorábbi időszakában létezett egy másik is, amely időközben megsemmisült. Ezeket nevezzük fantomikreknek.” 4 A kutatási területnek létezik tehát tudományos bázisa.
Ha tovább lépünk, megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy miként lehetséges, hogy az ember emlékezzen ilyen korai élményekre? Egyesek szerint a válasz a sejtmemóriában5 keresendő, mások úgy vélik, hogy már születésünk előtt is rendelkezünk egyfajta tudatossággal. Ezen elemzés szempontjából elsősorban az ún. „elveszített iker szindróma” (angolul „vanishing twin syndrome”6) pszichológiai vetületei számítanak. A téma egyik hazai szakértője dr. Angster Mária, aki könyvet is írt e jól elkülöníthető tünet-együttesről, illetve a családállítások folyamán szerzett tapasztalatairól. Ő azt állítja, hogy a legutóbbi vizsgálatok alapján átlagosan minden 8-10-edik terhesség ikerterhességnek indul, de egyes becslések szerint a jelenség még gyakoribb. Az egyik iker egy ponton felszívódik, illetőleg egy csomó, vagy egy ciszta marad belőle. Még ha nem is tud a család az eltűnt embrióról, emléke és hiánya lenyomatot hagy a mezőben, „az odatartozás jogáért” kiáltva.7 Alfred R. Austermann és Bettina Austermann Dráma az anyaméhben című átfogó művének 15-ödik fejezete arról tájékoztat, hogy a túlélő ikerre leginkább jellemző pszichés vonások ekképp tipizálhatóak: mélyen gyökerező bűntudat, amiért nem tudta megmenteni a testvérét; tehetetlenség, nem bízik saját erejében8; segítő-szindróma; cserbenhagyástól való szorongás egyéb okokkal magyarázható negatív élmények nélkül; a veszteségek traumatikus megélése; a kapcsolatokban jelen lévő testi és lelki közelség-távolság zavarai, valamint bezárkózás, magány és elvágyódás lehetnek jellemzőek. Az egyedül maradt iker a magzatként megtapasztalt szimbiotikus összeolvadást keresi valamennyi kapcsolatában, ezért sokszor csalódik, úgy érzi, hogy nem értik meg. Hajlik a függőségekre, de a valódi elköteleződés nehéz számára. Vonzódik az elérhetetlen partnerekhez: pl. külföldön élő, házas, kötődési gondokkal küzdő – így érzelmileg „megfoghatatlan” társat választ. A kapcsolataiban gyakran fut zátonyra a szexuális kontaktus, mivel párjára vetíti testvéri érzületét. Senki sem tűnik „igazinak” számára, így sok lehet a párkapcsolati változás életében, amíg nem realizálja korai traumája erőteljes forgatókönyvét. Egyebek mellett örömtelenség, depresszió, pszichoszomatikus szívfájdalom9, sőt cukorbetegség10 fordulhat elő az életben maradt ikernél, ha holisztikusan világítjuk meg az „édes élet” és az önszeretet képtelenségének problematikájából eredő kétségbeesett keresését a kezdetben hozzá legközelebb álló, elveszített iker után. Amennyiben nő nemű az illető, akkor retteghet az anyaságtól, mert tart tőle, hogy megismétlődik a korai fájdalmas csalódás.11 A homoszexualitás szintén előfordul, mint eshetőség, ha azonos nemű ikret veszített el a túlélő.12 Számtalanszor önsorsrontó tendenciákat hordoz a „szindróma”, ugyanis a páciens nem mer boldog lenni, hanem sokszor tudat alatt fel akarja áldozni magát a testvére helyett. Természetesen nem egy tudatosan vállalt fogadalomról van szó, hanem a gyerekeknél általános, mágikus elemekből építkező sors-átvállalásról, amely a szeretet naiv kifejeződése. A családállítások bizonysága ezzel szemben arra mutat rá, hogy az eltávozott félben, vagyis a „mezőben” akkor áll helyre az egyensúly, ha az itt maradó, megszületett fél kiaknázza az élet lehetőségeit, amiről a másiknak le kellett mondania.
Idetartozik a harmadik törvényben szereplő „rendszer-lelkiismeret” kérdése, ugyanis hiába próbálunk ellenkezni őseink romboló viselkedésével, mert egy részünk hű akar maradni a modellhez. A család láthatatlan „egyensúlyszerve” gondoskodik róla, hogy lojális sorsközösségben létezzünk felmenőinkkel. Ebben a tekintetben azon családtagok is fontosak, akik korábban kitagadásra kerültek.13
Az „adok-kapok” szempontja teszi ki a negyedik pillért a párkapcsolatokat is érintő „hellingeri rendben.” Ez esetben a kulcsot az jelenti, hogy ne billenjen el a mérleg nyelve a pár egyik tagja felé sem, ami a túlzott energia befektetést és annak meg nem térült „számláját” illeti, mivel ekkor felborul a harmónia és ez bajforrásként köszönhet vissza, ha például az adós menekülni kezd. 14
A lényeg összességében olyan irányba mutat, hogy őseink életének, szenvedésének és döntéseinek lenyomatát önkéntelenül érezzük, megismerjük, amikor beleszületünk egy családba. Egyéni felelősségünk abban áll, hogy tudatosítsuk mindazt, ami történt s ne „áldozatként” hordozzuk terheinket, hanem olyan attitűddel lépjünk be egy érett párkapcsolat felé vezető ajtón, amelyen nagyrészt saját feladatainkat visszük megoldásra, miközben megadjuk a tiszteletet saját és társunk rendszerének valamennyi tagja számára. Nem elegendő racionálisan elhatárolódni a destruktív elemektől, hanem sok esetben hasznos érzelmileg is átélni, megtapasztalni a családállításokon felmerülő, „tisztító tűzként” felszínre törő évszázados múltú energiákat.”
(A fenti idézetben szereplő források pontos eredetét szívesen elküldöm az érdeklődőknek emailben, de ezen a fórumon eltekintenék a közlésüktől, mert elsődleges célom a tájékoztatás és nem pedig a tudományosság.)