Ismered önmagad? Sokan hajlanak az igen válaszra, miközben valójában egyfajta racionális tényeken és múltbeli tapasztalatokon alapuló információ-halmazra gondolnak saját működésüket és viselkedésüket nézve. Pl, nem szeretem a spenótot; zárkózott vagyok; 13 évesen csókolóztam először és hamar feladom, amibe belekezdtem. Érdemes azonban elmerengni rajta, hogy ezen ismeretek mennyiben korlátoznak, vagy éppen milyen mértékben szabadítanak fel? Úgy vélem, minél többször botlunk olyan tulajdonságokba, emlékekbe, amelyek akadályoznak minket a spontán, önfeledt és rugalmas döntésekben, annál nagyobb kényszert érzünk belül, hogy változtassunk az állandónak ítélt beállítódásainkon. Nyilvánvalóan nem arra szeretném buzdítani az embereket, hogy szokjanak rá a spenótra és tudatosítsák, hogy egészséges, illetve erőltessenek magukra egy új ízlésvilágot, majd határozzák el, hogy holnaptól nyitottak és kitartóak lesznek, mert ez az esetek többségében valószínűleg kevés lenne, amikor valamiféle rögzült viselkedési mintáról van szó. Nem lehet leszokni a cigarettázásról sem hatékonyan, ha valaki nem néz szembe azon függőségre és öndestrukcióra irányuló tendencia gyökerével, ami arra készteti, hogy időnként rágyújtson. Vagyis biztosan el lehet nyomni egy másik érték előrehelyezésével, sőt talán akaraterővel ezt a késztetést, de attól még belső tudatosítás nélkül a góc, ami a rászokást indukálta, bármikor felbukkanhat más formában és körvonalak nélküli félelemként is ott lebeghet a mélyben, riogatva azt a személyt, aki nem ura lénye ezen szeletének.

Természetesen nem szükséges minden alapvető, zsigeri jellemvonásunkat megváltoztatni, hiszen sok tulajdonságunk egyszerűen a karakterünk része: nem nevezhető sem jónak, sem pedig rossznak, hanem ösztönösen békében élünk vele. Ugyanakkor azon oldalaink, amelyek zavaróak számunkra, vagy amelyekre vonatkozóan környezetünk gyakran fájó visszacsatolást ad, jelezhetik, hogy milyen irányba érdemes fejlődni. Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mely módon kíván életútján végig haladni, de manapság egyre többen igénylik a tudatos önfejlesztést támogató tanfolyamok, terápiák, tanácsadások látogatását, mivel a mentális és lelki harmónia fokozása egy boldogabb, kiteljesedettebb élet lehetőségét kínálja.

Korábban annyira hangsúlyos szerepet kaptak a közösségi szempontok, illetve az anyagi téren történő boldogulás, hogy az egyén háttérbe szorult s kevéssé foglalkozott saját „neurózisa” okaival. Ennek köztudottan léteznek társadalmi, politikai és evolúciós, valamint spirituális magyarázatai is és persze a látszat ellenére nem jelentette mindez azt, hogy feltétlenül nagyobb harmóniában éltek a családok, csak egyszerűen nem jutott idő s energia elgondolkodni bizonyos kérdéseken. A mostani individualistább nézőpontok sem képeznek egyöntetű palettát, de a különböző „modern élethelyzetek,” (mint pl a sok válást követően egyedül maradó felek, a munkanélkülivé vált 50 évesek, akik nem találnak állást a profitközpontú rendszerben, vagy az elhúzódó tanulmányok után rendszerint túlórázó, majd a fészekből későn kirepülő fiatalok, sőt a facebook hírfolyama előtt görnyedő kamaszok esete,) mind arra késztetik az érintetteket, hogy aránylag sok időt töltsenek önmaguk társaságában, óhatatlanul rákényszerülve az önvizsgálatra és valós képességeik felmérésére, mivel értékeik tisztázásával sikeresebben eligazodhatnak a hétköznapokban. Nem mindegy azonban, hogy ekkor milyen viszonyítási pontokat, tájékozódási felületeket találnak.

Rengeteg „egy napos megvilágosodás kurzust” és könyvből elsajátítható önsegítő módszert hirdetnek ugyanis kérdéses hitelességgel dolgozó, önjelölt szakemberek és félő, hogy egészen mást értenek önismeret alatt, mint amire én szoktam célozni az asztrológiáról és a pszichológiáról szóló cikkeimben. Az általam és szerencsére rajtam kívül számos más segítő által szorgalmazott önismereti út kevéssé „instant,” de garantáltan eredményre visz hosszútávon. Sajnos nem ingyenes (államilag nem támogatott) a legtöbb olyan tanácsadás, ahol időről-időre apró változások történhetnek az ember lelkében, bizonyos fontos összefüggések, illetve felismerések tisztázása révén, ám fokozatosan megtérül a fejlődésünkre, lelki nyugalmunkra szánt összeg, ha elkezd az életünk olyan irányba haladni, amiről álmodtunk. Tulajdonképpen napi szinten tömérdek pénzt elszórunk fölöslegesen a fogyasztói szemlélet áldozataiként, viszont jogunkban állna úgy határozni, hogy holnaptól inkább arra költünk, ami maradandó. Az emberi egónak egyébként is szüksége van arra az illúzióra, hogy örökké élni fog, így akár segíthetünk is általános tudatalatti halálfélelmünkön az önismeret fokozásával. Ha megtapasztaljuk pl egy módosult tudatállapottal, vagy érintéssel dolgozó módszer hatására, hogy a lelkünk képes visszaemlékezni olyan múltbeli epizódokra, amik időn és téren átívelnek, akkor bizonyára saját bőrünkön érezhetjük a súlyát, valamint egyúttal a felszabadító erejét annak, ami velünk egykor megesett / amit a jövőben elérhetünk. Miért tennénk így? Mi értelme van elmúlt történésekben vájkálni? A felelet egyéni lehet annak függvényében, hogy ki milyen életterületen, vagy élethelyzetekben találkozik visszatérő kudarcokkal, félelmekkel, esetleg kellemetlen érzésekkel, tünetekkel.

Léteznek természetesen fokozatok abban, hogy ki mekkora mértékben képes önállóan fejlődni, levonva az aktuálisan lényeges tanulságokat, majd azokat cselekvően beépíteni a mindennapokba. Az emberekkel való munkám során leszűrt tapasztalat mondatja velem, hogy legtöbbünknek akad olyan probléma, illetőleg megoldásra váró helyzet az életében, ami hol erősebben, hol halványabban tör borsot az illető orra alá. Máskülönben miért is születtünk volna meg emberi ruhában, ha már minden téren tökéletesen ismernénk a megfelelő válaszokat?!

Amennyiben a fentieket ötvözöm a keleti filozófiával, mely azt hirdeti, hogy nem csupán egy életet élünk, akkor még érthetőbbé válik, hogy miért jutott minden egyes embernek valamilyen aktuális kihívás s milyen okból léteznek óriási egyéni különbségek abban a tekintetben, hogy kinek mekkora feladatokkal, vagy milyen jellegű témákkal kell szembesülnie most. Vélhetően a többség nem vegetálni született, hanem fejlődni, méghozzá mindabban, amiben eddig nem sikerült. Miért ne fektetnénk be akkor hasznosan a rendelkezésünkre álló időt és erőforrásokat? Elképzelhető, hogy bizonyos fáradozásaink csak később térülnek majd meg, de előbb-utóbb biztosan megérkezik úgymond a „jutalmunk” azért, hogyha alázattal s önmagunkért vállalt felelősséggel veszünk részt a jelenben.

Viszont éppen az előző életek elméletét elfogadva állítom nyugodt szívvel, hogy létezhet olyan ember, akinek most nem az a fő dolga, hogy önismereti terápiákra járjon, hanem pl inkább a gyakorlati életben, vagy kevésbé elmélyült elfoglaltságokban kell helyt állnia, ugyanis ezáltal tud a legtöbbet fejlődni. De összességében úgy gondolom, hogy aki külső kényszert (pl nem működnek a párkapcsolatai), vagy talán belső késztetést érez arra, hogy elinduljon önmaga rejtett indítékainak feltárása felé, az idővel biztosan növekvő elégedettségre és egyre őszintébb, játszma-mentesebb gondolkodásmódra, illetve kapcsolatokra fog szert tenni. Végül is tehát az önismeret sokféle műfajon – pl. Leuner féle KIP terápia, NLP, haptonómia, kognitív terápia, mentálhigiénés segítő beszélgetés, asztrológiai elemzés, családállítás, pszichodráma, táncterápia stb. – de leginkább a számunkra ténylegesen megfelelő segítő személyén keresztül mélyülhet.

Azon kérdések esetében, ahol bizonytalannak érezzük magunkat, nagyon hatékony tükröt nyújthat számunkra egy olyan külső támasz, akinek rálátása van a nekünk még gondot okozó kérdésekre. Egyes kritériumok lehetőség szerint minden segítőnél meg kell, hogy jelenjenek, de ahogyan az emberek, úgy a segítők is sokszínűek. Mégis elvárható, hogy az önmagát szakembernek valló tanácsadó, vagy tanár, akitől segítséget remélünk, elfogadó légkört biztosítson, ahol a recepteket nem készen kapjuk, hanem közösen fedezzük fel „a hiányzó alkotóelemeket” életünk forgatókönyvének folytatásához. De előfordulhat, hogy pontosan az fog kizökkenteni minket és továbblendíteni, ha ez az elfogadó segítő olykor konfrontáltat bizonyos tényekkel, amikor készen állunk a valóság meglátására s ekkor jól jöhet, ha nem bánik kesztyűs kézzel velünk: bizalmat szavaz számunkra, hogy képesek leszünk megküzdeni a kritikával. Egyébként a segítő abban támogat, hogy empátiát sugároz, mégis kívül marad érzelmileg a nekünk problémás szituáción s kérdéseivel, valamint az általa már megoldott helyzetek tapasztalati tanulságával buzdít, terel minket testre szabott feleleteinkhez közelítve. Természetesen nem a saját megoldásait erőlteti rá a segítő a páciensére, hanem egyfajta hiteles példaként szolgálhat arra vonatkozóan, hogy pl. lehetséges harmonikus párkapcsolatban élni, de túlélhető a krízis is stb.

Hiszek benne, hogy nem véletlenül választunk egy adott segítőt magunk mellé és olykor előfordulhat az is, hogy a páciens hamar a fejére nő a segítőjének. Eltérő intenzitású, valamint időtartamú folyamatok jöhetnek létre segítő és páciens között, mégis talán éppen egyetlen közösen eltöltött óra felfedezései szolgáltatják majd a kulcsot a további haladáshoz. Ha az ember úgy érzi, hogy az általa választott segítővel elakadtak, nem tudnak túllépni bizonyos megoldásra váró kérdéseken, akkor először érdemes a segítő felé őszintén felvállalni aggályainkat, hiszen itt gyakorolhatjuk az asszertív konfliktuskezelés azon formáját, ami konstruktív és a későbbiekben is előrevihet az életben. A nyílt kommunikáció mindig fokozza az intimitást s jó esetben egy segítőnek képesnek kell lennie arra, hogy elfogadja a negatív jelzéseket, vagy megnyugtatóan válaszoljon félelmeinkre. Ő ugyanis egyfajta céltáblává is válik egy hosszabb önismereti munka során, mert mindazt, ami bennünk zajlik s feszültséget gerjeszt, a vele való kapcsolatunkban is óhatatlanul megjelenítjük. Kivetítjük rá a tudattalanul hordozott problémáinkat, ám neki ezekre, valamint az általunk megfogalmazottakra is úgy kell tudni reagálni, hogy a köztünk lévő terápiás kapcsolat őszinte és tabu-mentes maradhasson, valamint előrevigye a fejlődési folyamatunkat. Szerintem az is előnyös, ha nem titok a terapeuta egyéni nézőpontja, vagy tudása egy adott témát nézve (így legalább nyílt lapokkal lehet játszani és a páciens sem idealizálja a segítőt, hanem konkrétumokat nyer), mégsem akarja rábeszélni a pácienst arra, hogy mindenáron őt kövesse, hanem a józan, reális kereteket világossá téve ugyan, de meghagyja neki a szabad döntés jogát. Pl. nekem szimpatikus, ha egy segítő nyitott az előző életek létezésére és számomra ez kellően biztonságos, befogadó, felszabadító kereteket nyújt, amennyiben tanulni akarok tőle, viszont értékelem, ha nem azt szeretné mindenáron sulykolni, hogy bármely panaszom kapcsán keressünk valamilyen születésem előtti emléket. Vagy ha én nem hiszek a reinkarnációban akkor ő be akarja bizonyítani, hogy csak az a helyes út, holott lehet, hogy nekem ideiglenesen a keresztény szemlélet sokkal fejlesztőbb hatású a jelen személyiségem alakulását tekintve.

Az önismeret témaköre rendkívül szerteágazó, de visszakanyarodva a kezdeti kérdésemhez, hogy mit is jelent az önismeret, azt mondanám, hogy egy olyan mély, belső összefüggés-hálózat megismerését követő letisztult, egyértelmű és felszabadító élményt, amikor a tetteinket már nem a külvilágnak való megfelelés és a különböző félelmek vezérlik, hanem a megkérdőjelezhetetlen tudás, hogy erre és erre van szükségünk, mert az identitásunk ezt diktálja. Sokkal magabiztosabban választunk pl. munkát, társat és irányt, ha utána jártunk esetleges gyermekkori, vagy még régebbi szorongásainknak, amelyek önkéntelenül blokkoltak minket az úton. Tudatosan alkalmazkodunk s szabadon döntünk úgy, hogy bizonyos helyzetekben ilyen, más helyzetekben olyan reakciót adunk, felelősséget vállalva az esetleges hibákért, mindig annyit mutatva igazi arcunkból, amennyit az adott szituáció elbír és megkíván. Nem robotként, előre megtervezett cselekvések láncolatában létezünk így sem, mert az önismereti átalakulás legfőbb jellemzője, hogy nem csupán fejben zajlik, hanem a sejtjeink, valamint a tudattalanunk szintjén íródnak át a korábbi, “tévesen programozott lemezek.” Ha egy traumatikus témát valóban sikeresen átdolgozunk a személyiségünkben, akkor az onnantól nem fog hatást gyakorolni ránk az eddigi módon és teljes mértékben szabadon tudunk majd viselkedni, már-már nem is értve, hogy miért okozott hatalmas problémát egy mostanra megoldott helyzet. Ekkor spontán, új s meglepően hatásos felnőtt-reakciókat adhatunk egyre több területen. Pl. nem kell rejtőzködni, alárendelődni, zsarnokoskodni, manipulálni másokat, vagy bújtatott formában érvényesíteni szándékainkat, hanem merészen kiállhatunk érdekeinkért és természetesen vállalhatjuk önmagunkat egyenrangúságra törekedve. (Ha tudom, hogy ki vagyok és ki nem – mi az a jelmez, amit csak félelemből, kényszerből vettem fel – akkor ugyanis könnyebben képviselhetem magamat.)

Előfordulhat, hogy az önmagunkról való tudatos ismeretek növekedése, csökkenő tendenciát von maga után azon emberek számát nézve, akik pontosan megértenek, illetve hasonló véleményen vannak, hiszen kevesen jutnak el a magukkal való teljes őszinteségig és a szemükben megterhelő lehet, ha emiatt nem hagyod jóvá lényeddel, szavaiddal az illúzióikat. De rendben van ez így, mert fokozatosan, a spirituális önismeret útján járva nem a mennyiség válik fontossá, hanem a minőség. A feltáró önismereti „akna-munka”, ami az idővel beköszöntő, növekvő belső békét megelőzi, szintén hozhat kellemetlen perceket és sokszor éppen akkor hatásos a mély megértés kapcsán létrejövő emocionális átalakulás, amikor az ember újraéli néhány traumatikus élményét, azonban ezúttal felnőtt énjét hozzáidomítva, illetve a segítője által kínált támaszt igénybe véve teszi mindezt. Ekkor végső soron a korábbi fájdalmas emlék a helyére kerül, új megvilágítást nyer s a hozzákapcsolódott bánat, csalódás, ami az akkori énünket érte, aki nem tudta sikeresen kezelni az adott problémát, megszűnik, elsimul, nem zavarja többé mostani önfeledtségünket. Az önismeret egy hosszú folyamat és kevés olyan ember él a Földön, aki a végére ért volna ennek a változatos, izgalmas kalandnak. Nevezhetjük az önismeretet életmódnak is, hiszen önreflexióra és éberségre késztet egész életünk során s bármikor szüneteltethetjük a befelé figyelés intenzitását, ha éppen más, külső feladataink akadnak, majd újra kezdhetjük egyéni ritmusunk alapján. Ráadásul más-más szinteken művelhetjük, ha a legsürgetőbb hétköznapi kérdéseket körüljártuk: a szülőkapcsolataink után foglalkozhatunk magzatkori emlékekkel, vagy  előző életbeli lenyomatokkal, majd archetipikus rétegeinkkel (amelyek a horoszkópban is szerepelnek) és a kollektív tudattalanból származó tudásanyaggal stb. Miért ajánlható mégis, hogy nekivágjunk? Mert saját tapasztalatból állíthatom, hogy a befektetett erő nem vész el s minden olyan önismereti kutatás közelebb visz külső-belső harmóniánkhoz, amely igaz alapokra épül. Amennyiben nem az önbecsapás vezérel és hajlandóak vagyunk a magunk szintjén időről időre szembenézni minél több rejtett konfliktusunkkal, ahelyett, hogy pótmegoldásokba menekülnénk, kábítva önmagunkat a következő sorsfordulóig, tehát a várható szembesítésig, akkor előbb-utóbb körülöttünk is megjelenik az a stabil béke, ami bennünk létrejött, amit belül létrehoztunk s ami immár kifelé sugárzik.