Az utóbbi napokban újra szembe találkoztam két fontos gondolattal…(Nem árt, ha az ember időről időre emlékezteti magát néhány ilyen alapvető “törvényszerűségre”.) Én azonosulni tudok azzal a megközelítéssel, hogy “az önszeretet mindennek az alapja az életben”, mert az vetül ki a körülöttünk lévő világba, amit a tudatunkban (vagy a tudattalanunkban) hordozunk. És ha nem sikerült még elfogadni magunkat, vagy a mély lelki bugyrainkban bűntudatot, esetleg önmagunkkal szembeni haragot, elutasítást stb hordozunk, akkor sajnos nem érhet minket meglepetésként, hogy ezen viszonyulásunk alapján nem fogunk túl sok szeretetet és harmóniát magunkhoz vonzani, mivel valójában úgy gondoljuk, hogy nem érdemeljük meg azt. Ez persze egy spirituálisnak mondható összefüggés (amint bent, úgy kint), de ha valaki “sima” pszichológiai nézőpontból vizsgálja meg ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát, akkor ő sem fog “csalódni”. Hiszen végül is az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk szorosan összefügg a gyermekkori tapasztalatainkkal és mint tudjuk, ha nem dolgozzuk fel a minket ért korai sérelmeket, akkor azok erősen hajlamosítanak a történtek érzelmi “újrajátszására.” Tehát hiába szeretnénk elszakadni a múlttól tudatosan, ha a mélyben gátló tényezőként hatnak a bennünk élő gyermek tapasztalatai s gyógyulási törekvései. Az életünkben megjelenő ismétlődő (káros) minták ugyanis többnyire tudattalan törekvések az öngyógyításra. Reménykedünk abban, hogy ezúttal minden másképp történik majd, mint annak idején, azonban az esetek többségében ez a passzív sodródás nem elég az áttöréshez. Mindenesetre hál’istennek ennél megalapozottabb és hatékonyabb módszerek is léteznek ma már az “önismereti kalandozások” korában. Természetesen nem azt szeretném sugallni, hogy mindenkinek boncolgatnia kellene önmagát anélkül, hogy problémát okozna neki valami, bár én még olyan emberrel nem találkoztam, aki minden téren “rendben” volt, hiszen akkor már valószínűleg átminősült volna istenné. Viszont amennyiben az illető visszatérő köröket fut egy adott témával kapcsolatban és ez szenvedéssel jár, akkor erősen ajánlott valamiféle tudatosítási folyamatban részt vennie és az adott kérdés(ek) mélyére ásni.
A másik gondolat a szabadsággal függött össze. Mit is jelent ez a szó? A legtöbben azt felelik, ha megkérdezem tőlük, hogy mikor érzik leginkább szabadnak magukat, hogy abban az esetben, amikor “azt csinálhatják, amit akarnak,” vagyis mentesek a külső korlátozástól és az elvárásoktól, valamint a kötöttségektől. De tulajdonképpen nem gondolnak bele, hogy igazából csak belülről tudják magukat akadályozni a szabadság érzetének megélésében. Méghozzá a félelmeikkel. Nyilván vannak olyan szükséges gátak is, amelyek például nélkülözhetetlenek a társadalmi együttélés szempontjából, azonban ha kihegyezzük a kérdést a belső élmények szintjére, akkor hangsúlyozom, hogy kizárólag a saját (tév)hiteink és félelmeink állhatnak önfeledt szabadulásunk útjába. A félelmek pedig sokszor az ismeretlen, homályos, beazonosítatlan és kontrollálhatatlan dolgokkal függnek össze. Mi a teendő tehát a bennünk garázdálkodó visszahúzó erőkkel szemben? A válasz ismét az ÖNISMERET, mert annál kevesebb félelem tart minket rabszolgaságban, minél nagyobb a rálátásunk a “sötét foltjainkra”. Ha megfogalmazódnak és körülhatárolódnak a rettegés gyökerei, akkor máris mi uraljuk őket SZABADON és nem leselkednek ránk ismeretlennek hitt alakban kívülről…