Szerintem erre a kérdésre valószínűleg végtelen választ adhatunk, azonban szeretnék hozzáfűzni én is néhány gondolatot. Felmerült bennem, hogy nem is annyira egyértelmű, hogy azt nevezzük jónak, normálisnak, működőképesnek, amikor mindkét fél elköteleződik a másik mellett s vállalják az egymás árnyékából előbukkanó kivetítéseket, háborúkat, nehezteléseket is átmenetileg? Vagy talán előnyösebb, ha mindenki bölcsen elhallgatja a belül dúló harcokat és nem is történnek ütközések? Persze ez a két véglet. És nyilván a legtöbb esetben középen van az igazság. Mégsem árt figyelmeztetni néha önmagunkat, hogy a kapcsolataink intim légköréhez, a fejlődéshez és az őszinte, elmélyült beszélgetésekhez, akár barátságok esetében is, hozzátartozik egyfajta “konfrontáció”. Ha látszólag mindig minden rendben van, az kissé gyanús szerintem, persze fenntartom a lehetőségét, hogy léteznek olyan párok, akik annyira egy húron pendülnek, hogy nem szoktak egymásnak feszülni, illetve bizonyára ez a téma alapjában véve temperamentum-függő is. Nem beszélve arról, hogy ki mit nevez vitának, valamint veszekedésnek s kinél hol van az a határ, amelyet már inkább rombolónak, semmint építő ellentétként érzékel. A tárgyhoz tartozik sok-sok további kérdés, így a következő is: Az értékrendünkben mekkora szerepet tölt be a biztonság, illetve a megújulás igénye? Milyen áldozatokat tudunk / akarunk meghozni a nekünk lényeges dolgokért? (Nem mellesleg szeretjük-e egymást és ha igen, akkor ez alatt mit értünk egyáltalán?)
Persze az ideális párkapcsolatban elvileg mindenképpen több a harmónia-pont, mint a viszályt okozó ellentmondás, viszont ez sem tehető konkrétan mérlegre, mivel az emberi találkozások értéke nem grammban, sőt nem is időben mérendő. Messzire vezethetnek e felvetések…
Úgy gondolom, hogy amennyiben két olyan ember párkapcsolatát elemezzük, amikor a felek külön-külön is felelősséget vállalnak önmaguk viselkedéséért, ott végső soron jó eséllyel válnak hasznossá a kapcsolaton belül megjelenő konfliktusok. Azok nem minősülnek tabunak, el lehet őket mondani és előfordulhat, hogy sikerül őket átalakítva belesimítani a hétköznapi békés együttélésbe. Nem állítom, hogy mindig minden veszekedést, civakodást el lehet kerülni, sőt egyes karakterek még élvezik is, amikor szikrázik körülöttük a levegő, de elszánt törekvésként fontos legalább megfogalmazni a közös úton heverő akadályokat s lehetőség szerint minél gyorsabban elgördíteni őket, akár önállóan, akár párban, akár szakemberek bevonásával. Ha mindkét fél akarja. Például egy természetes krízis után – merthogy kritikus időszakok minden ember és minden kapcsolat, sőt az összes család életében adódnak, nem mindegy, hogy a szőnyeg alá söprik-e a történteket, a sérelmeket, vagy sikerül azokat kölcsönösen megérteni. Ha nem keressük az esélyt a “felnőtt kommunikációra” (ilyenkor nem a hibáztatás a cél, hanem a megnyílás, az igazi szándékok feltárása), akkor végleg eltávolodhatunk a számunkra fontos emberektől érzelmileg. Nem mindig könnyű elfogadni egymás felszíni reakcióit, esetleg téves döntéseit, bántó szavait, de ha beengedjük a társunkat a színfalak mögé, akkor a rejtett mozgatórugóink már elfogadhatóbbnak tűnhetnek.
Amennyiben a kapcsolatunk megalapozott döntés eredményeként született s nemcsak a romantikus illúzióink vittek bele, pláne fontos küzdeni az általa hordozott értékekért. Ha átlátjuk, hogy a párunk azért nem állt ki mellettünk egy helyzetben a múltban, amikor nekünk fontos lett volna, mert az egész “konfliktuskezelés téma” nála pl. elakadt a szüleihez fűződő viszonyánál 3 éves korban, vagy mert Mérleg leszálló holdcsomópontja van és régóta nehezére esik háttérbe helyezni a megfelelési kényszerét önmaga és a hozzátartozói védelmével szemben, akkor lehet, hogy kevésbé vesszük magunkra az adott viselkedést. Átlátjuk, hogy mindketten küzdünk a saját “lemaradt” személyiségrészeinkkel, életcéljainkkal s ki előrébb tart, ki hátrébb egy-egy területen, de általában mindenkinek vannak megoldatlan dilemmái, érzékeny pontjai. Nem azt mondom, hogy váljunk egymás terapeutájává egy párkapcsolatban, de olykor nem árt kicsit megállni, venni egy nagy levegőt s felülemelkedni a látszat történéseken, hogy közelebb kerüljünk a párunk valódi arcához. Természetesen nem lehet minden helyzetben alkalmazni ezt a hozzáállást, mert önbecsapás lenne azt állítani, hogy például a párom csak azért csalt meg, mert annak idején “az óvodában nem lehetett első a tornasorban” stb. Ugyanakkor egy komoly életválság átvészeléséhez, feldolgozásához feltétlenül érdemes segítségül hívnunk azokat a módszereket, pl. asztrológia, amelyek lehetővé teszik a mögöttes tartalmak, rejtett motivációk megismerését.